Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Esőkép

2009.10.22

A kocsi megállíthatatlanul száguldott előre. Tudtam, hogy neki fogunk menni a háznak, hogy biztosan összetörjük magunkat. Mégis, teljes biztonságban éreztem magam. Tudtam, hogy nem tudok vezetni, és minden csak rajtam múlik. De képtelen voltam levenni a lábam a gázról… még 20 méter… még 10… már csak 5… elkezdtem félni. Itt a vég…

 

Verejtékben úszva riadtam föl. Már megint a rémálmok. Honnan jönnek? És miért? Csak a második kérdésre tudtam a választ. Minden éjjel másik kínzott. Családtagokról, barátokról, ismeretlen emberekről, (akik valahol mélyen bennem élnek,) és róla. Mély fájdalom, félelmek, belső zokogás… Néha sírva riadok föl, máskor remegek a félelemtől, megint másszor moccanni sem bírok, annyira letaglóz az álom. És mindig tudom, hogy csak álmodom. Mégsem tudok rajta változtatni.

  Amióta tudom, hogy nem tudok változtatni a helyzeten, azóta van ez így. Azóta vannak a rémálmok. Amióta tudom, hogy szeret. Teljesen tehetetlen vagyok, őrjítő az érzés, hogy futnék, repülnék hozzá, szorosan megölelném, hogy nem lesz semmi baj. Hogy most másképp lesz, nem lesz csalódás, fájdalom, szenvedés… és ezt mégsem tehetem. Mert nem mondta, nem adott jelt, csak belül, legbelül érzem ezt az üres, gyomorszorító érzést, hogy így van. Hogy szeret. De semmi remény. Néha úgy érzem, széttép az üresség, a fájdalom, a hiánya, a szenvedély, ami bennem lángol. Máskor teljesen érzéketlenné válok, azt sem érzem, hogy telik az idő, nem érzékelem, ami a világban történik. Elmerülök a saját világomba. Oda menekülök, a biztonságba, a semmibe és a mindenségbe egyszerre. Mert én ezt ilyennek látom. Itt senki nem zavar, nem tud bántani. Itt gyógyítom a lelkem, mert tudom, hogy tovább kell lépnem, hogy nem várhatok rá. Mert ő sem fog várni. El fog menni, és ha nem erősítem meg a lelkem, megint én fogok a padlóra kerülni. Én leszek depressziós. És nem ő.

  Végre összeszedtem magam és felkeltem. Kibotorkáltam a konyhába, anyuék már az asztalnál. Szokás szerint megint én keltem fel legkésőbb. Nem volt mindig így, de az utolsó három évben annyira mélységesen elfáradtam, hogy most már én alszom a legtöbbet. Még alig érzékeltem a világot, az álom hatása alatt voltam. A többieknek ez természetesen föl se tűnt, a tesóim ugyanis folyamatosan beszéltek. Nem lepett meg. Mostanság minden reggel nagyon zárkózott vagyok. Az asztalnál csöndesen megbeszéltük a napi dolgokat, hogy ki mikor jön haza, mikor megy el, mikorra várható este.

  Reggeli után bevettem magam a fürdőszobába, hátha a langyos víz majd magamhoz térít. Mindig reggel zuhanyozom, mert ettől tudok igazán fölébredni. Ebben teljesen apára hasonlítok: a családban rajtam kívül csak ő zuhanyozik reggelente. Jó, hogy ilyen vagyok, mert legalább ennyi nekem is jutott belőle. Néha nagyon hiányzik, de ma reggel eszembe sem jutott. Minden gondolatom az álom körül forgott. Próbáltam minden apró részletét fölidézni, tökéletesen visszaemlékezni rá, és kielemezni, értelmezni az egészet.

Már máskor is álmodtam ezt. Amióta az eszemet tudom, ez az egyetlen visszatérő álmom. Mindig én vezetek, mellettem ül a tesóm, anyu és a kisöcsém sehol. Minden alkalommal félig éber állapotba kerülök, tudom, hogy álmodom, tisztában vagyok vele, hogy nem tudok vezetni, és mindig nekimegyünk valami végzetesnek tűnő dolognak. De soha nem halunk bele. És ez a legfurcsább az egészben. Az ember azt várná, ha ilyet álmodik, legalább felriad az ütközés előtt, vagy a tanúja lesz a saját halálának, de nem.

  Mire végeztem a zuhanyozással, és magamra csavartam a törölközőt, addigra már teljesen megnyugodtam. Megtörölköztem és szemügyre vettem magam a tükörben. Sápadt, kissé kerek, fiatal és nagyon komor arc nézett vissza rám, a sötét, már majdnem fekete, hosszú és sűrű hajzuhatag alól. A zöldes barna szempár fürkészőn tanulmányozta tükörbéli vonásaimat. Nem találtam szépnek, inkább érdekesnek az arcot, amelyet minden reggel megfigyeltem. Habár hosszú évekkel ezelőtt tudatosítottam magamban, hogy ez vagyok én, soha nem éreztem igaznak, a sajátomnak ezt az arcot. De elfogadtam, és ez elég volt.

  Magamra kaptam egy fölsőt, egy hosszú nadrágot, és felrángattam a lábamra a tornacsukát. Esett, de ez nem igazán befolyásolt semmit a kedvemen kívül. Engem ugyanis- a család többi tagjával ellentétben- boldoggá tett az eső. Persze ezért is lettem én a különc. Sok mindenben különböztem mindannyiuktól.

  Összepakoltam, felkaptam a kulcsomat és az elmaradhatatlan farmersapit, egy gyors puszit adtam anyunak, és kiléptem a szemerkélő esőbe. Az esernyő ott lapult a táskám mélyén, de túl szórakozott voltam hozzá, hogy elővegyem, és egyébként is szeretek megázni. Az eső lomhán belepett mindent, szürkeséggel árasztva el a hajnali tájat. Az egyre világosodó égbolt alján mindent beterítettek a szürke felhők, melyeken csak nehezen szűrődött át egy-két erősebb napsugár fénye. Jó volt, ahogy a hűs levegő megcirógatta az arcom sétálás közben; elterelte a gondolataimat az éjszakáról.

  Megfigyeltem a körülöttem ébredező várost, a szürke utcákat, elmerengtem minden apró részleten. Hirtelen arra ocsúdtam föl, hogy már a hídon járok, és az egyre emelkedő folyót nézem. Még néhány esős nap, és kiárad. Mindent elönt majd a víz hihetetlen árja és hatalmas erejével elragadja az összes fát, növényt, állatot, építményt, és talán az embereket is…

  Azt hiszem az emberi érzések is olyanok, mint az áradó folyó. Csak gyűlnek, növekszenek bennünk, aztán, ha már nem bírjuk tovább, egyszer csak kiáradnak majd belőlünk, rázúdulnak mindenre, és magukkal sodorják a védteleneket. Mert minden érzelmi kitörésünket a környezetünk sínyli meg, tehetetlenül, ártatlanul. Az érzelmek pedig csak jönnek, megállíthatatlanul, mint az áradó folyó. Bármi kiválthatja ezt, bármi lehet az utolsó csepp a tengerben: egy mosoly, egy pillantás, egy goromba szó, egy dal, olvasmány vagy film… s máris minden a felszínre tör.

  Az iskolából egész nap alig észleltem valamit, nem is volt rá szükség, hiszen már csak három hét volt a nyári szünet kezdetéig. Addig már fantomként is kibírom. Folyamatosan az eget néztem, az én helyemről ugyanis csak ennyit látni az ablakon keresztül. De ha mást is lehetett volna látni, valószínűleg akkor is csak a szürkés-kékes felhőket bámultam volna az órák alatt. Vágytam rá, hogy kimehessek az esőbe, és csak álljak, álljak, hagyva, hogy csuromvizes legyek a rám hulló cseppektől, hogy körülöleljen a vízfüggöny. De nem tehettem meg.

  Amikor végre befejeződött a tanítás és elindulhattunk haza, szótlanul tettük meg az utat  Annával.  Már nem is szólt semmit. Megszokta, hogy mostanában egyre hallgatagabb vagyok, így aztán ő is hallgatásba burkolózott. Kicsit bűntudatom volt, amiért még tőle is elzárkóztam, de azt is tudtam, hogy semmi értelme nem lenne a felszínes bájcsevejnek. Vele meg főleg nem. Már több mint három éve voltunk legjobb barátnők, jóban-rosszban kitartottunk egymás mellett, szinte már a testvéremnek éreztem. Képtelen lennék hazudni neki. Ha már nem mondhatok el neki mindent –és nem mondhatom el, mert tudom, hogy nem értené meg,- akkor inkább nem is mondok neki semmit. Jobb ez így. Lassan már teljesen magamra maradok, de persze ez is csak miattam van. Ha nem küzdenék magam ellen, már rég boldog lehetnék. Vagy úgy tehetnék, mintha az lennék. Szerencsére mások nem veszik észre mi történik velem mostanában, de azok, akik ismernek, sorra rájönnek, hogy nincs minden rendben körülöttem. Az önfegyelmem óriási, de mindent én sem tudok leplezni. Talán ez az egyetlen tulajdonságom, amire büszke vagyok. Mármint az önfegyelem.

  Ahogy ezen merengtem, végre döntöttem: ennek véget kell vetni, nem mehet így tovább. Képtelen vagyok a nap huszonnégy órájában úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben menne. Végre el kell felejtenem. Kicsit több mint két hónap múlva elmegy, és valószínűleg sosem látom többé. Végleg eltűnik, és nem lesz semmi, ami hozzá köthetne.  Itt a megfelelő alkalom…

  Félúton hazafelé már annyira eláztunk, hogy szinte fel sem lehetett már ismerni minket. Elköszöntem Annától és továbbindultam hazafelé. A körülöttem lévő vízfüggönytől már szinte nem láttam semmit. Csak a megérzésemre számíthattam és arra, hogy a lábam majd hazavisz valahogy. Ekkor elfogott valami furcsa izgalom. Szétnéztem, de nem láttam senkit a közelben- már ameddig elláttam az esőben. Három lépés után azonban összeütköztem valakivel. Az illető izmos volt, nem túl magas, de azért föl kellett rá néznem, és ő is legalább olyan csuromvizes volt, akárcsak én. De még így is éreztem az illatát. Fölnéztem és ekkor számomra megszűnt létezni a világ. Ő volt az.

 

  Hihetetlen érzés volt: a felismerés forgószélként ragadott magával. Az arcán kívül semmit sem láttam, de más nem is érdekelt. A szívem egyszerre olyan hevesen dobogott, hogy már azt hittem, kiszakad a helyéről. A lábaim szinte teljesen felmondták a szolgálatot, a gyomrom pedig úgy összeugrott, mintha nem is lett volna. Ekkor ő is felismert, és elmosolyodott, majd miután rájött, hogy alig állok a lábamon, gyöngéden átkarolt és magához húzott. Forgott velem a világ. Egyre erősebben éreztem az illatát, ami végképp elvette az eszem. Már nem volt szükség szavakra. Bár, azt hiszem, egyébként sem tudtam volna megszólalni. Ott álltunk az esőben, egymást átölelve és nem mozdultunk. Hónapok óta erre vágytunk: állni együtt az esőben, és figyelni egymást.

  Fogalmam sincs meddig álltunk ott, talán egy percig, talán fél óráig. Nem számított. Nem akart elengedni és én sem akartam, hogy elengedjen. Csak egy szót mondott:

- Szeretlek.

  Sokáig nem történt semmi, az időt sem érzékeltem. Egyszer csak alábbhagyott az eső, s amikor már lehetett látni a körülöttünk lévő világot, lassan elengedett. Csak rám nézett, mosolygott, majd, mint aki a legnagyobb kincsétől válik meg, elsétált. Hátra sem nézett.

  A sírás fojtogatta a torkomat, légszomjam lett, szinte magamon kívül voltam a fájdalomtól. Mintha kiszakítottak volna belőlem mindent és a testemnek teljesen üresen kellett volna tovább mennie. De még megmozdulni is képtelen voltam. Csak álltam és folytak a könnyek az arcomon. Hosszú percekig álldogáltam ott. Nem tudom, hogyan, de a lábamnak végül mégis sikerült megmozdulnia, és hazaindultam. Hazáig végig csorogtak a könnyeim, magamban zokogtam, és nem érdekelt semmi.

Otthon persze anyu tudni akarta mi történt velem, és hogy mért nem volt annyi eszem, hogy elővegyem az esernyőm, vagy legalább kapucnit tegyek a fejemre. Csak megrántottam a vállamat, és szótlanul beálltam a zuhany alá. Szerencsére annyira vizes voltam, hogy nem látszottak a könnyeim, ezért aztán nem kérdeztek semmi mást. Álltam a zuhany alatt és próbáltam felfogni, mi történt. Még mindig csak az ürességet éreztem. Amikor pedig eszembe jutott, hogy két hónap múlva elmegy, újra elkezdtem sírni. Legalább fél órába telt, mire összeszedtem magam annyira, hogy ki tudtam menni a fürdőszobából. Mosolyt erőltettem az arcomra, és kimentem a konyhába.

-         Jó napod volt, kicsim?- anyunak fogalma sem volt, hogy ennél rosszabbat nem is kérdezhetett volna.

-         Tűrhető. Túléltem.

-         Jegyet kaptál?- jött a következő szokásos kérdés.

-         Nem. –

  Ezzel el is tűntem a szobámban. Levetettem magam az ágyamra és próbáltam elfojtani az újra feltörő sírást.

 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.